A cikk Szijj Lillától, a Magyar Olimpiai Akadémia Tanácstagjától származik, aki vendégszerzőként szerepel az oldalunkon!
2012 januárjában a sporttal foglalkozó média a következőről számolt be: „ezen túl a MOB, mint egyetlen köztestület irányítja a civil magyar sportéletet, és megkapja azokat a feladatokat, melyeket eddig a különböző köztestületek láttak el, valamint azokat is, melyek eddig az államnál voltak”. Ez még meglehetősen kevés információ ahhoz, hogy kritikát formáljunk, vagy akár konklúziót vonjunk le. Az sejthető volt azonban, hogy újból a centralizáció felé mozdult el a rendszer, a 2000-es évek elején megfogalmazott igények – hatékonyabb, átláthatóbb irányítási és finanszírozási rendszer, objektív döntési és kapcsolati rendszer és hatékony adóügyi ösztönzők bevezetése – kielégítésére.
1936-tól Barcelonáig a magyar csapat valamennyi olimpián előkelő helyet foglalt el az éremtáblázaton. Arról nem is beszélve, hogy az ország méretéhez, GDP-jéhez, lakosságának számához mérten ez még nagyobb sikernek tekinthető. Ezen időszak alatt a sport politikai eszköz volt, az állam intézményeinek és vállalatainak teljes támogatását élvezhette. A finanszírozás nem okozhatott problémát, nem kellett a törékeny piacra, s egyéb privát szervezetekre támaszkodni – főleg, hogy a rendszerváltásig ezek nem is léteztek. Véleményem szerint, a sport volt az állam befektetése saját politikai legitimációjába. Ehhez hasonló, erős finanszírozási, irányítási és jogi hátteret, valós sportstratégiai célokra a mai gazdaságilag és társadalmilag válságos helyzetben nehézkes felállítani.
1989 óta több sporttörvény került megalkotásra, de az igények és szükségletek megnevezésén túl megfelelő végrehajtási koncepciót nem tartalmaztak, így stabil intézményi háttér sem alakulhatott ki. A feltételek a rendszerváltást követően teljesen megváltoztak, mind a gazdaságot, mind a társadalmat, mind pedig a nemzetközi tendenciákat tekintve. A sportszféra egy heterogén terület, menedzselése pedig közfeladat. Ehhez mérten kellett az új stratégiát létrehozni, s a gyakorlatba átültetni.
A 2011-es sporttörvénnyel olyan centralizáció jött létre a sportban, amelyben nem az állam az „egyeduralkodó”, hanem a korábbi öt köztestületből az egyik. Jogállását tekintve a MOB alkalmas közfeladat ellátására, a civil szektor érvényesülésének elősegítésére, valamint képes a folyamatosan változó környezethez rugalmasan alkalmazkodni, amellett, hogy egy standard és objektív fejlesztési és támogatási stratégiával rendelkezik. Az állam pénzügyileg és közigazgatásilag is támogatja a MOB-ot és így rajta keresztül a magyar sportot. Ez egyfajta pénzügyi kötődés, de a függetlenség mértéke a MOB döntési kompetenciája miatt magasnak mondható. A finanszírozásról, pályázatokról, szerepekről, működésről a sportigazgatóság javaslatára az elnökség dönt, vagyis az operatív kérdések a centralizáció szempontjából előnyös szinten dőlnek el. A köztestület a stratégiai fontosságú közfeladatokat így hatékonyan, üzleti szemlélettel látja el.
A decentralizáció elemei nélkülözhetetlenek egy ilyen heterogén, önszerveződést sem nélkülöző szférában. Ez jelenleg leginkább az önkormányzatok tevékenységére, a szövetségek, egyesületek és klubok delegált hatásköreire, valamint a piaci szereplők szerepvállalására korlátozódik. A sportban működő civil szervezeteknek, szövetségeknek komoly beszámolási kötelezettségük van. A források felhasználását szakmailag megalapozott feltételrendszerhez köti a MOB, amit szakmai bizottságain keresztül felügyel. A szakemberek megnövekedett száma viszont szintén a centralizáció egyik szubjektív eleme.
Látható, hogy semmiféleképpen sem beszélhetünk olyan jellegű centralizációról, mint amilyen a szocializmus időszakában működött. Jó stratégia, hogy van egy olyan szervezet, amely civil érdekeket képvisel, a civil szféra része, de jórészt állami forrásokból táplálkozik, a rábízott felelősségi körökön belül e pénzeszközök elosztásáért felel. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak ez az egyetlen csatorna létezik. Nem is lenne biztonságos hosszútávon. Van olyan terület, ahol pályázati úton, van ahol fix összeggel, van ahol rendkívüli injektálással kerül megvalósításra egy-egy projekt, vagy működik egy szervezeti egység. Mindennek meg kell határozni a felelősét, a felügyelőjét, végrehajtóját, a pontos stratégiát a teljesítménymérésre, ösztönzésre, finanszírozásra, kontrollra, valamint ki kell alakítani a fontossági sorrendet. Az irányítás és felügyelet centralizáltsága meggyorsítja, hatékonyabbá teszi ezt a folyamatot, de az is bizonyos, hogy mindhárom – közösségi, piaci, állami – szereplő együttműködése és fejlődése elengedhetetlen az arányos és eredményes finanszírozási, működési rendszer kiépítéséhez.