Elizabeth Swaney produkciója a téli olimpián nemcsak a hazai, de a világsajtót is bejárata. Ő lenne az új Eddie Edwards, vagy a jamaikai bobcsapat legújabb kiadása? Erre a megosztó történetre kerestük a választ.
Nem… nem gondolom. Véleményem szerint tévedés lenne az 1988-as calgary téli olimpia brit síugrójához hasonlítani a magyar színekben induló Elizabeth Swaney-t. Pontosabban lehet, hiszen mindketten a téli olimpián szerepeltek és nem éppen top teljesítménnyel rukkoltak elő, ugyanakkor a kontextus teljesen különböző. Míg Eddie Edwards kis túlzással nemzeti hősként vonult be a történelemkönyvekbe, addig Swaney valószínűleg a magyar csapat szégyenfoltjaként fog az emlékezetünkben megmaradni.
Az olimpia eszménye legitimizálja Swaney szereplését?
Az olimpia eszménye kimondja, hogy a részvétel fontosabb a győzelemnél. Ugyanúgy, ahogy az életben is, sokszor nem a győzedelmeskedés a fontos, hanem a küzdelem, hogy mindent megtettünk a célunk elérése érdekében. Be kell látni, hogy ebből a szempontból nem lehet belekötni, nem érheti kritika az amerikai-magyar síakrobata teljesítményét. Hiszen mindent megtett azért, hogy élete első és valószínűleg utolsó olimpiáján szerepeljen. Kihasználta a rendszer hibáit, sajátosságait, becsülettel végigcsinálta a kvalifikációs sorozatot, és ott lehetett az idei peongchangi játékokon.
A véletlen műve, hogy a síakrobatika pont az 1988-as téli olimpián mutatkozott be. Azon az olimpián, amelyen Eddie, a sas és a jamaikai bobcsapata legendája született, akikhez olyan bőszen – azt gondolom hibásan – hasonlítgatják az amerikai-magyar versenyző teljesítményét.
Ugyanakkor van egy erősebb tényező is a történetben, mint az előző bekezdésben említett olimpia hitvallás. Ez pedig az 1924-es, első téli ötkarikás játékok alkalmával megalkotott mottó, a “gyorsabban, magasabbra, erősebben”, amely azt a célt szolgálta, hogy a sportolók is magukévá tudják tenni az olimpia eszményét. A nagy kérdés az, hogy vajon törekedett-e a versenyző a „magasabbra”? Szakértők véleményeit olvasva a válasz erre egyértelműen nem. Tehát ebből szempontból már erősen kérdéses, hogy megállja-e a helyét Swaney szereplése.
Ugyanis egy olimpián való indulás a legtöbb sportoló életcélja, egy álom, amelyért a teljes karrierjüket feláldozzák és megpróbálják a legtöbbet, a maximumot kihozni magukból. Kockázatot vállalnak és megpróbálnak olyan sportteljesítményt lerakni a pályára, amely emberek milliót inspirál és motivál, még ha az éremszerzés nem is jön össze. A küzdeni tudásukkal mutatnak példát világszerte.
Ez Swaney esetében hiányzott. Hiányzott az alázat, amely alapvetően egy sportoló, egy olimpikon legfőbb jellemzője kell, hogy legyen. Ezért tökéletesen együtt tudok érteni Szabó Gábor, a Eurosport szakkomentátorának szavaival, nemcsak a sportolók szemszögéből, de magának a sportág sportmarketing értékének a szempontjából is tenni kell valamit. Gábor így fogalmaz: „..valamit azonban tenni kell, mert az biztos, hogy azzal a több ezer magyar sportolóval szemben, akik a fiatalságukat tették fel arra, hogy kijussanak az olimpiára, ami hétfőn történt, az megalázó.”
Ahogy Swaney, úgy a MOB és Magyar Síszövetség sem volt a toppon
Az már egy érdekesebb kérdés, hogy a Magyar Olimpiai Bizottságnak és a Magyar Sí Szövetségnek mennyire jön jól ez az eset. Eggyel több játékos képviselte Magyarországot… Maximum ennyiben. Mert azt gondolom, hogy az adott sportág népszerűségéhez, az amúgy is fiatal síakrobatika popularitásához, ez a teljesítmény semmit nem tesz hozzá. Főleg úgy, hogy egyébként sem vagyunk egy sí nemzet. A sportoló teljesítményével talán csak a két szervezet kommunikációs tűzoltása vetekedhet, bár azt gondolom a kötelező köröket ők is teljesítették akár csak az amerikai, mivel nem volt más választásuk.
https://www.facebook.com/nuheadztv/videos/2099170016984440/
Bár az is egyértelmű, hogy nem lett volna szükség utólagos tűzoltásra, ha a MOB elég körültekintő és felméri, hogy az olimpiára kijutó sportoló milyen teljesítményre képes. A MOB a hivatalos közleményében a Nemzetközi Olimpia Bizottságra próbálta hárítani a dolgokat, miszerint ez eddig bevált módszer volt, hogy aki megszerzi a szükséges pontszámat, és akit a NOB jóváhagy az elé nem gördítenek akadályt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy illene ismerni az adott nemzeti bizottságnak a sportoló kvalitásait, hogy kit utaztatnak ki a támogatók pénzén az olimpiára. Így egy viszonylagos krízishelyzet után a MOB megtette a kötelező lépéseket és felülvizsgálatot hirdetett, hogy a jövőben ne történjen meg ilyen eset.
Annak a kérdésnek az eldöntését pedig az olvasókra bízom, hogy mennyiben elfogadható magyarázat egy sportági szakszövetségtől, hogy nem látja egész évben versenyezni a versenyzőjét. A karatéban és a birkózásban szintén sokszor nem egyértelmű pontozással dőlnek el a helyezések, mégis jópárszor előfordult már, hogy éremmel tértünk haza a nyári játékokról, tehát ebből a szempontból a sportág pontozására hivatkozni elég merész kijelentés.
Az meg pláne öngól, hogy hasonló teljesítménnyel gyűjtötte a pontokat. Utólag az i-re a pontot a versenyző nyilatkozata teszi fel, amely abban a pillanatban vált hiteltelenné, hogy pályára lépett Peongchangban. A Magyar Olimpia Bizottságnak érdemes elgondolkozni rajta, hogy megérte-e kiutaztatni egy olyan sportolót a világ harmadik legértékesebb sporteseményére, aki azok után, hogy kikapott Schwarzeneggertől a választásokon inkább elment síakrobatának.
Miért nem egyenlő Eddie, a sas története Swaney-éval?
Az előző cikkemben, amelyet szintén a téli játékok kapcsán publikáltam még az indulás előtt, azt írtam, hogy „A téli játékok nemcsak a sportsikerekről szól. Egy-egy emlékezetes momentum néha felülírja a sport törvényszerűségeit, és ha átmenetileg is, de sokszor többet ér a sikernél.” Azt gondolom, hogy ez továbbra is igaz, azonban nem ilyen kontextusban.
Hiba, és azt gondolom tévedés Eddie Edwardszal, valamint a jamaikai bobcsapattal egy kalap alatt említeni Swaney-t. Mégpedig azért, mert az amerikaival ellentétben ők küzdöttek, mertek kockázatot vállalni, soha nem adták fel és mutattak ezzel példát a világon számos rajongónak. És igen, valóban ők is elmaradtak a komolyabb sportértékű teljesítménytől, de nagy különbség még az előzőekben leírtak mellett, hogy ők nem lettek nevetség tárgyai a világ és hazai sajtó szempontjából sem. Ők üde színfoltjai voltak az akkori játékoknak, a küzdeni tudásuk előtt mindenki megemelte a kalapját és győztesként ünnepelték őket, amikor beértek a célba. És igen, továbbra is tartom, hogy az olimpia nem csak a sportsikerekről szól, hanem a különleges, egyedi történetekről, amelyek szórakoztató faktoruknál fogva örökké emlékezetesek maradnak, és amelyek médiaértéküknél fogva a játékokat is érdekesebbé, színesebbé teszik.
Pont az Eddie, a sas című filmben hangzott el az a mondat, amelyet Brit Olimpiai Bizottság egyik képviselője intézett Eddie felé a film elején: „soha nem leszel olimpikon, soha nem fogsz indulni az olimpián. A szponzorok sikereket várnak el tőlünk, a sikerekért fizetnek, nem pedig a bohóckodásért…”.
Ne legyen kétségünk, ez a mai napig így van. A szponzorok a sportolókat, az adott országok versenyzőit, és az olimpiát is azért támogatják, hogy sportmarketing eszközként használva őket elősegítsék a piaci céljaikat, valamint az ezt övező kommunikációs aktivitások révén formálják az imidzsüket és kapcsolatot alakítsanak ki a szurkolókkal.
De Eddie Edwards története szerethető volt. Pozitív, értékes, és értelmezhető hatása volt a szponzorok szempontjából is. Talán még nagyobb durranása is volt, mint egy-egy brit sikernek. A PR-esek álma volt Eddie Edwards Calgary-ban megélt szereplése. Olyan médiaértékkel bírt, amely ha az idei peonchangi játékokon történik, felrobbantotta volna a közösségi médiát. De Swaney esete nem ilyen…persze ő is felrobbantott, de most tekintsünk el attól az általam “különösen kedvelt” mondástól, hogy a negatív hír is hír. Ez az eset a szponzorok, a támogatók szempontjából értékelhetetlen teljesítmény és ez következményekkel bír.