A történet régebbi, de a mondanivaló nagyon is aktuális – gondolatok a sportmenedzserek feladatáról és felelősségéről.
A londoni olimpia után történt nem sokkal. Utazok a villamoson, ahol az alábbi beszélgetésére lettem figyelmes:
– Hallottad, hogy lemondott a férfi vízilabda válogatott kapitánya, Kemény Dénes?
– Igen, hallottam! Szerintem jól tette, már nem ment olyan jól neki. Ami pedig nem megy, azt nem kell erőltetni.
Nos, nem tudom, kinek mi jut először eszébe egy ilyen párbeszédről, de nekem az, hogy az átlagember nincs tisztában a sportteljesítmény értékével. És ez a mi felelősségünk, sportmenedzsereké. Ha például egy magyar férfi magasugró ugrik 220 cm-t, sok ember csak legyint, hol van az a 245-ös világcsúcstól. Pedig hosszú évek kemény munkája, mégsem tudjuk ezeket az eredményeket megfelelően értékelni. Ha valaki aranyérmet nyer az Olimpián, kiemelt díjazásban részesül, de ha például egy hosszútávfutó „csak” 35. helyen végez egy afrikaiak által dominált számban, örülhet, ha a nevét megemlítik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy előbbi nem érdemli meg a támogatást, hanem hogy utóbbi is sok esetben ugyan annyit edz, készül, a mai kiélezett versenyben hajszálnyi a különbség első és utolsó között, utóbbi is megérdemelné az elismerést valamilyen formában.
Akik pedig 8-10 óra kemény munka mellett még felkészülnek például a maratonira, őket egyenesen becsméreljük. „H… futók! Már megint miattuk kellett lezárni a fél várost.” (Tisztelet a kivételnek!) Vagy az iskolában egy országos matematika versenyen elért 30. helyezésért több felvételi plusz pontszám jár, mint egy országos sportversenyen elért 3. helyezésért.
Magyarország sportnemzet. Kimagaslóan teljesítettünk a londoni játékokon is. De Magyarország még mindig nem sportoló nemzet. Hirdethetjük, hogy „sportolni jó” (ez a kampány is megérne egy misét…), de amíg csak előbbit ismerjük el, addig ez nem is fog változni. Persze itt sok más tényező is közrejátszik, de szerintem ez is nagyon fontos, és ehhez még pénz sem kell, hozzáállás kérdése.
És hogy ezen változtassunk, hogy megmutassuk a sport értékét, ez a mi, (fiatal) sportmenedzserek feladata, felelőssége. Visszatérve a magasugróra, ha valamilyen kreatív módon be tudjuk vonni, meg tudjuk mutatni a becsmérlőknek, hogy mekkora is az a 220 cm, talán megváltozik a hozzáállása a sporthoz és szép lassan a társadalomé is.
4 hozzászólás
Pár évvel ezelőtt már foglalkoztam kérdés körrel. Csak nem találtam hozzá társakat.
Nekem van egy elképzelésem erről.
Ha gondolod beszélhetünk erről.
Szia Dzsoni!
Persze, szívesen, érdekel a véleményed.
A zsiros@tf.hu címen elérsz!